Egy seregély vagyok a sok közül. Az emberekkel ellentétben külön nevünk nincs, hiszen mindnyájan egyek vagyunk.

Valahol egy diófa odvában születtem, annak a területnek a szélén, amit ti Hortobágynak neveztek. A reggelek még párásak voltak, és a harmat úgy ült a fűszálakon, mint csillanó pettyeink a fekete tollainkon. Akkor még nem tudtam, mi az, hogy Raj. Csak azt, hogy a világ nagy, és minden irányba mozdulni akarok.

Aztán egy napon – egy tavasz-illatú márciusi reggelen – megszólított bennünket az Ég. Nem szóval. Széllökéssel. Olyan hívással, amit nem lehet félreérteni, sem ellenállni neki. Több tízezren egyszerre emelkedtünk. Nem egymást követve, nem is vezetve. Egyetlen gondolatként. Egyetlen szándékként. Örvénylő áramlásunk ellenkező hatással van ránk, mint rátok. Nem szédülünk és nyitottak leszünk minden összefüggés megfejtésére. Fajunk üdítő kiválasztottsága, amire senkinek, de tényleg senkinek nincs képessége, az az univerzum őserőinek magunkban történő megnyitása. Nem, ilyenkor nem dolgozunk esztelen gyilkos iramban, ahogy ti látjátok, egyszerűen csak kinyújtózunk a Raj lüktető testében, és átadjuk magunkat a világmindenség csodájának. Megmutattuk, láthatjátok, rajtunk keresztül formát öltött a látás. A közös tekintet. A szem, amely nem egy madáré volt, hanem mindannyiunké együtt. A szem, amely a mezőre nézett, a házra, a fákra, eleségre, ragadozókra és rátok, emberekre, akik lentről bámultok minket.

Ilyenkor mi vagyunk a figyelem és az azonnali tudás maga.

Ennek a természetfeletti állapotnak nincs ideje, eleje és vége. A szél nem számol időt, csak irányt. De abban ott van minden: az érkezés, a közösség, a létezés értelme. És amikor eloszlunk — hangtalanul, sebesen — már egyikőnkben sincs kérdés.

Mert a Raj látott. Mindent látott. Létünk értelmet kapott, a lehető legnagyobbat.

Ha volna nevem, akkor az az „Emlékezet” lenne. Mert nektek egy seregély élete rövid, nekünk viszont végtelen.

—–

Nyitókép: Seregélyek raja — Kálmán András, a kunmadarasi gulyás felvétele