A pünkösdi kaszálás régi, vidéki szokásként nemcsak a mezőgazdasági ciklusba illeszkedett, hanem rituális, közösségi jelentőséggel is bírt. A pünkösdi királyválasztás során a fiatal férfiak különféle próbákon mérték össze ügyességüket, erejüket és állóképességüket – ezek egyike volt a kaszálás, amely a test és az elme fegyelmezett összehangolásának próbája volt.

Rendezettség kézi erővel – egy  kunmadarasi szénaboglya nyomában

A képen egy kunmadarasi szénaboglya látható 1933 júliusában, amely előtt három ember áll – eltörpülve a háttérben tornyosuló, óriási monstrum előtt. Ott, ahol egy kisebb domb is hegynek számít. A megörökített pillanat üzenete, hogy kellő tudással, kitartással és összefogással csodákra vagyunk képesek.

A fénykép hátoldalra írt feljegyzés szerint a boglya kerülete 42,5 méter, magassága pedig 20,7 méter – bár ez utóbbi adat az előtte álló alakok magassága alapján, illetve ha a boglya egy szabályos, 42,5 méter kerületű gömb lenne, akkor csak kb. 13,5 méter magas lenne. Mégis: a kép hiteles dokumentuma annak, milyen erőfeszítésekre volt képes egy paraszti közösség akkor.

A lesúlyozott kötözéssel viharoknak is ellenálló tömeg szakszerűen formált, az Alföld rendjének, ritmusának, időhöz és természethez való alkalmazkodásának tanúsága.

De vajon mit kaszáltak pontosan pünkösd idején?

A válasz nem olyan magától értetődő, mint gondolnánk. A fotón szereplő hatalmas boglya ha nem egy nagy rét elsősorban fűféléinek tavaszi vagy kora nyári szénájából, akkor valószínűleg a pillangósvirágúak családjába tartozó takarmánynövényből, termesztett lóheréből vagy vörösheréből, esetleg lucernából készült. Mivel az Alföldön a 20. század elején már intenzív lucernatermesztés folyt. Például a lucerna első kaszálása májusra, legkésőbb pünkösd tájára esik, ilyenkor a legértékesebb: magas a fehérjetartalma, a karotintartalma, és jól szárad. Aki korán kaszált, az jó szénát adott a jószágnak, és hamarabb juthatott második-harmadik növedékhez. Ez a rekordméretű bioboglya valószínüleg egy vágás után épült fel, mert egyáltalán nem látszik rajta rétegződés.

Igen, a boglya bio volt, mielőtt a „bio” előszó létezett volna. Mesterséges inputok nélkül termelt, műtrágyát, szintetikus növényvédő szert nem látott növényből épült. A takarmány a természet ritmusához igazodva, a legmegfelelőbb időpontban lett lekaszálva, majd természetes úton, napfénnyel és széljárással száradt, nem szárítóüzemben, nem fólia alatt. A széna kézi, villával való forgatása, gyűjtése, boglyázása során semmilyen ipari energia nem hasznosult – kizárólag emberi és állati erő. A takarmányt nem fóliabálába tömörítették, nem tartósították tejsavas fermentációval, hanem légszáraz állapotban rakták fel egy élő építménnyé váló boglyába, amely maga is a paraszti térformálás és építészet egyfajta mesterműve. A boglya nemcsak takarmány volt, hanem tanúságtétel egy korszakról, amikor még nem kellett tartani PFAS-alapú perzisztens vegyszermaradványoktól, glifozáttal fertőzött fűtől vagy a száradás, begyűjtés közben a szénába hulladékokkal, szennyezett csapadékkal bekerülő mikroműanyagoktól, nehézfémektől. A jószág, amely ezt ette, valódi biojószág volt – nem a tanúsítvány miatt, hanem mert gondoskodó emberi jelenlét, tudás és tiszta táj állt mögötte.