Egán Ede olyan ember volt, aki nem foglalkozott a finomkodással: szavai és tettei egyszerre voltak vasmarkúak és lelkiismeretesek. Ha egy tervében hitt, nem habozott mindent feltenni rá…

 Ady Endre 1901. szeptember 21-én a Nagyváradi Napló tudósítójaként a következőképpen méltatta: „Nagyon sokat dolgozott. Szinte úgy tűnt föl nekünk néha, hogy a maga küldetését százszorosan nagyobbnak látja, mint amilyen valójában, s a nagy, becsületes fantaszták lelkesedésével, rajongásával vágott neki minden talált vagy képzelt akadálynak. Nem kímélt senkit, de legkevésbé kímélte önmagát… Dolgait, akciójának fanatikus voltát nemegyszer láttuk nagy veszedelműeknek. Sokszor bíráltuk nagyon erősen. De elismertük jóhiszeműségét.” 

A XIX. század végi fejlődés, nagyhatalommá válás

A Monarchia világában még volt tér a szelíd, de határozott vízióknak. Haladó elmék a föld, a tanya, a falu, az uradalmak és az állam kapcsolatát is igyekeztek újrarendezni – a jövőnek tervezve.

Közjó iránti elkötelezettség

Egán Ede, nemesi nevén Borostyánkői Egán Ede, apai ágon elszegényedett ír hercegi családból származott, 1851-ben született, soproni középiskolai, majd szombathelyi főgimnáziumi tanulmányainak elvégzése után két éven át egy szászországi birtokon gyakornokoskodott. A bécsi mezőgazdasági főiskolán és a hallei egyetemen tanult. Nemzetgazdasági és agrárjogi képzettséget szerzett.

Apja Vas vármegyei birtokán, Borostyánkő községben kezdte meg mezőgazdasági tevékenységét, majd tanulmányutakat tett több német-, cseh- és magyarországi, a későbbiekben pedig svájci, észak-itáliai és angol gazdaságban. 27 éves korára egy 30 ezer katasztrális holdas (17 264 hektár) poroszországi uradalom jószágigazgatója volt Karbowóban (ma Lengyelország). Édesapja 1880-ban bekövetkező halála után hazatért és átvette a borostyánkői családi birtok vezetését, miközben számos, nagy visszhangot kiváltó szakcikket közölt a hazai szarvasmarha-tenyésztés és tejgazdálkodás fejlesztéséről, amire a kormányzat is felfigyelt. Az állam 1880 körül ugyanis felismerte, hogy az északkeleti régiók (különösen a ruszinok lakta vidékek) gazdasági és szociális lemaradása nemcsak helyi, hanem birodalmi probléma is, Egánt bízták meg a reformmal. A feladata nem kevesebb volt, mint az elmaradottság felszámolása – háborús eszközök nélkül, pusztán hittel, ésszel és becsületes hitelpolitikával. Kormánybiztosként rendszerteremtő precizitással vágott bele abba, amit ma úgy neveznénk: a Kárpátok bércei alatti világ felzárkóztatása.

Tej a hegyvidékről: Egán gazdaságpolitikája

Mielőtt még a Kárpátok északkeleti vidékének (főleg Bereg, Máramaros és Ugocsa) gazdasági újjászervezésébe kezdett volna, már bizonyította, hogy a szociális érzékenység nem zárja ki a rendszerszintű gondolkodást. Ő volt ugyanis az, aki a 19. század végére megszervezte Budapest megbízható és jó minőségű, üvegekbe töltött tejjel való ellátását – nem kis teljesítmény ez akkor, amikor még nem voltak hűtőgépek, a hajnali szállítás még lovas kocsikkal történt, és az élelmiszerhamisítás már akkor is súlyos közegészségügyi kockázat volt.

Harca az uzsora ellen

Egán nem hitt abban, hogy a szegényembert meg lehet váltani egyetlen intézkedéssel. De abban hitt, hogy az uzsora kiiktatható. A ruszin és szlovák parasztokat tömegesen tizedelte a helyi hitelezői önkény – a pénz nem akkor jött, amikor kellett, és soha nem annyi, mint amennyit ígértek. Egán – a szó legnemesebb értelmében – „szociális reformer” volt: nem elvenni, hanem segíteni akart.

Szövetkezeteket alapított, hitelszolgáltatásokat szervezett, feldolgozóüzemeket hozott létre, tiaztességes kereskedelmet szervezett – nem külföldre, hanem a hazai piacra. A modernizációt nem technológiai önkényként képzelte el, hanem kultúraként, amely a népi tudáson és a tisztességes közösségi cselekvésen alapul.

Bátor ember volt. Ez lett a veszte?

Egán Ede nem volt kényelmes ember. Nyíltan bírálta a politikai korrupciót, és azt is meg merte írni, hogy a magyar gazdaság legnagyobb akadálya nem a természeti adottságokban, hanem a rendszerben keresendő: a korrupt hivatalnoki elit, az összefonódott pénzvilág, az érdektelen állami bürokrácia tette lehetetlenné a fejlődést. Közírásaiban nem rejtette véka alá, hogy az uzsorásokat az állam hallgatólagosan támogatja, s hogy ha nem lesz agrárbank a kisbirtokosok oldalán, akkor a föld a spekulánsok kezébe kerül.

És ekkor jött a tragédia.

1901. szeptember 20-án, Ungvár és Munkács között, Szerednye község közelében holtan találták. Az elsődleges hivatalos verzió szerint öngyilkos lett – csakhogy ezt az állítást főként a vele szemben fizetni nem akaró életbiztosító társaság propagálta. Lőtt seb okozta az 50 éves Egán Ede halálát, mai napig vitatott, hogy baleset vagy gyilkosság történt.

A legvalószínűbb, hogy bérgyilkosság történt – méghozzá olyanok megrendelésére, akiknek üzleti érdekeit közvetlenül sértette. Az uzsorások, spekuláns pénzemberek és a politikai háttérhatalmak nem tűrték, hogy valaki ennyire hatékonyan és határozottan szervezze ki kizsákmányoló karmaik közül a paraszti világot.

Mi maradt utána? És mi nem?

Egán Ede életműve a maga idejében példátlan volt, mégis alig hagyott kézzelfogható örökséget. Ennek legfőbb oka nem belül keresendő – hanem az elvesztett világháborúkban és Trianonban. Az ő működési területe, a felvidéki és kárpátaljai régiók, 1920 után Magyarország határain kívülre kerültek. A központi támogatás elapadt, a szövetkezetek szétestek, az utódlás meghiúsult. A nyugat-európai típusú, kisbirtokra épülő, alpesi agrármodernizáció tervei háttérbe szorultak, helyükre más logikák léptek: centralizált állami erőszak, vagy épp a második világháború után szovjet típusú kollektivizálás.

Egán munkáit áttekintve felismerhetjük: a Monarchia világában volt egyszer egy magyar nemes és nemeslelkű ember, aki nem félt szembenézni a kihívással, és nem azért ment a hegyek közé, hogy birtokokat szerezzen, hanem hogy reményt vigyen.

Ajánló:

Egán Ede munkásságát Bartha Miklós (1848 – 1905) magyar jogász, publicista, politikus, országgyűlési képviselő méltatta a Kazárföldön (Budapest, 1901) című átfogó könyvében.