Múlt és jelen, a mérés kulcsfontossága

A gabonatermesztés egyik kevésbé látványos, de meghatározó kérdése, hogy a megtermett termés mekkora hányada kerül ténylegesen a tárolóba. A veszteségek mérséklése ma már nemcsak technikai lehetőség, hanem gazdasági és ökológiai szükségszerűség is.

Mit nevezünk szemveszteségnek?

A szemveszteség a betakarítás során elvesztett szemtermés összefoglaló neve. Fontos azonban elkülöníteni egymástól a különböző típusokat, hiszen eltérő okokra és technológiai szintekre vezethetők vissza:

• Túlérésből adódó természetes veszteség: a kalászból vagy csutkáról már a kombájn érkezése előtt kihullott szemek, amelyek gyakran időjárási vagy érettségi okokból hullanak a földre.
• Pergési veszteség: a kombájn áthaladásakor, a vágóasztal előtti rázkódás vagy a megkésett betakarítás következtében kipergő szemek.
• Cséplési veszteség: a kombájn cséplő- és rostaszerkezetének nem megfelelő beállítása miatt nem leválasztott vagy ki nem tisztított szemek, amelyek a szalmával együtt visszakerülnek a talajra.

A gyakorlatban ezek a veszteségtípusok nehezen különíthetők el teljesen egymástól, ám mérésük és minimalizálásuk kulcsfontosságú az eredményes gazdálkodásban.

A korai felismerés eszköztára: természetes indikátorok

Mielőtt mérőműszerek léteztek volna, a veszteségre az emberi megfigyelés és a természet adott visszajelzést. Az őszi vetésű kultúrák után a tarlón galambok és verebek tömegei jelentek meg, ha számottevő mennyiségű szem maradt a felszínen. Ugyanilyen árulkodó jelenség volt az aratást követő hetekben megjelenő árvakelés – amikor a kihullott magok nedvességet kapva kicsíráztak.

A madármozgás és az árvakelés még ma is hasznos információkat ad a gépbeállítások hatékonyságáról, különösen kisebb üzemekben vagy kézi ellenőrzésre hagyatkozó gazdaságokban.

Mérés kezdetben: tálcák, lapátok, statisztikák

A múlt század közepén a szemveszteség mérése fizikai mintavételen alapult. A kombájn mögött húzott fém- vagy vászontálcák gyűjtötték a kihullott szemeket, amelyeket a tarlóról összegyűjtve szitálással és súlyméréssel értékeltek.

A módszer időigényes és pontatlan volt, de a hetvenes-nyolcvanas évek üzemi szintjén már segítette az üzemi átlagok és normatívák kialakítását.

Elektronikai korszakváltás – az érzékelők megjelenése

A nyugat-európai gyártók – köztük a CLAAS, John Deere és Case IH – a nyolcvanas évek végén kezdték beépíteni kombájnjaikba az első elektronikus szemveszteségmérő modulokat. Ezek a rendszerek érzékelőlemezekkel figyelték a cséplő- és rostaszekrényből kihulló anyagot, és valós időben jelezték a veszteség szintjét a gépkezelőnek.

A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen fejlesztett rendszerek egy része akusztikus szenzorokkal kísérletezett, amelyek a lehulló szemek koppanásának gyakoriságából következtettek a veszteség mértékére.

A XXI. század: intelligens optimalizálás

A legújabb generációs betakarítógépek – például a CLAAS CEMOS vagy a John Deere Combine Advisor rendszerei – már nemcsak érzékelnek, hanem javaslatokat is tesznek a gépbeállítások módosítására, sőt, egyes esetekben automatikusan el is végzik azokat.

Egy ilyen rendszer figyelembe veszi a:

• termény típusát és nedvességtartalmát,
• haladási sebességet,
• cséplődob és rotor fordulatszámát,
• szélsebességet és rostalégáramlást.

Eredmény: akár 5–10%-kal nagyobb hasznosítható termés, és jelentősen csökkenő tarlóveszteség.

Összegzés – A láthatatlan gazdasági tényező, ami ma már mérhető és így beállítható

A szemveszteség korábban csak következtethető, ma már pontosan mérhető és kezelhető adat. A korszerű mérőműszerek nemcsak a veszteség minimalizálását, hanem a géphasználat és az üzemanyag-felhasználás optimalizálását is szolgálják.

A mezőgazdaság digitális korszakában a mérhetőség a megtakarítás záloga – és a termőföld iránti tisztelet az „aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli” bölcsességen keresztül érvényesül.