A magyar gazda és az Európai Unió kapcsolata leginkább egy évtizedek óta tartó, olykor viharos, de felbonthatatlan házassághoz hasonlít. Amikor 2004-ben aláírtuk a csatlakozási okmányokat, a magyar vidék egyszerre érzett reményt és szorongást, mára azonban a Brüsszelből érkező támogatások olyan szerves részévé váltak a mindennapjainknak, mint a vetésforgó vagy az időjárás viszontagságai. Az elmúlt huszonkét év mérlege impozáns, hiszen a magyar mezőgazdaságba áramló milliárdok nélkül ma nem modern traktorok rónák a barázdákat, hanem valószínűleg egy lepukkadt rozsdatemetőben, egy technológiai skanzenben próbálnánk túlélni a globális verseny viharait.
Az uniós tagságunk óta eltelt időszakban a magyar agrárágazat szinte infúzión élt, ami egyfelől óriási biztonságot adott, másfelől viszont egyfajta kényelmi csapdába is csalta a termelőket. A területalapú támogatások rendszere védőhálót vont a legkisebbek és a legnagyobbak alá is, lehetővé téve, hogy a magyar föld akkor is jövedelmet termeljen, amikor az aszály vagy a világpiaci árak zuhanása egyébként térdre kényszerítette volna a szektort. Ez a hatalmas tőkeinjekció tette lehetővé az élelmiszeripari feldolgozók megújulását és a vidéki infrastruktúra fejlesztését.
Azonban a csillogó géppark és a hektáronkénti eurók mögött ott feszül egy egyre mélyülő, fájdalmas valóság is, amelyet leginkább a gyümölcstermesztőink sorsa példáz. Az elmúlt évek sorozatos, kegyetlen tavaszi fagyai ugyanis rámutattak a rendszer korlátaira. Hiába a precíziós öntözés, hiába a legmodernebb fagyvédelmi technológia vagy a jégháló, ha a természet évről évre elviszi a termés jelentős részét. Ott, ahol korábban generációk éltek meg a kajsziból vagy az almából, ma reményvesztett gazdákat látunk, akik hiába a legkitartóbbak és a legfelkészültebbek, a harmadik vagy negyedik fagyos év után már a puszta létükért küzdenek. Számukra a támogatás már nem a fejlődés záloga, hanem egyfajta kegyelemdöfés előtti lélegeztetőgép, amely segít ugyan kifizetni a hiteleket, de a jövőbe vetett hitet nem tudja visszaadni.
Adódik a kérdés: mi történne, ha holnaptól elapadnának ezek a források? A válasz őszinte és fájdalmas: a jelenlegi gazdasági és politikai környezetben a magyar mezőgazdaság jelentős része életképtelenné válna. Az uniós pénzek ugyanis ma már nem csupán a fejlesztési extrát jelentik, hanem sok esetben magát a tiszta profitot. Nélkülük a termelési költségek olyan mértékben haladnák meg a bevételeket, hogy a gazdák – köztük a még kitartó, de a fagykárok miatt végletekig kimerült kertészek is – tömegesen kényszerülnének földjeik elhagyására. Egy ilyen forgatókönyv esetén az ország nemcsak az önellátó képességét veszítené el, hanem végleg kiszolgáltatottá válna az import élelmiszerek árának és minőségének.
Ebben a kényes egyensúlyi helyzetben érdekes gondolatkísérlet, hogy mi történne akkor, ha a magyar állam egy drasztikus lépéssel minden itthon előállított mezőgazdasági termék áfáját egységesen 5%-ra csökkentené. Egy ilyen döntés valóságos gazdasági földindulást idézne elő. Rövid távon a fogyasztók fellélegeznének, hiszen az alapvető élelmiszerek ára jelentősen mérséklődne, ami javítaná az életszínvonalat és növelné a belső keresletet.
Ugyanakkor egy ilyen lépésnek a nemzetgazdasági hátulütői is súlyosak lennének. A költségvetésből kieső hatalmas áfabevétel első ránézésre olyan lyukat ütne az államháztartáson, amelyet valahonnan pótolni kellene – vagy más adók emelésével, vagy az agráriumnak nyújtott egyéb nemzeti támogatások megnyirbálásával. Vannak azonban olyan gazdasági elemzők, akik szerint ez a lyuk korántsem lenne olyan mély, sőt, talán magától be is forrna. Érvelésük szerint a jelenlegi, Európa-rekorder 27%-os áfakulcs mágnesként vonzza a bűnözői csoportokat. Az élelmiszerláncokon átívelő, sokszor határainkon is túlnyúló – például román szálakkal átszőtt –, maffiaszerűen szerveződött áfacsaló hálózatok ma felbecsülhetetlen nemzetgazdasági kárt okoznak.
Egy egységes, radikálisan alacsony kulcs mellett ezek a visszaélések gyakorlatilag értelmüket veszítenék, hiszen a kockázat már nem állna arányban a megszerezhető haszonnal. A „tisztulás” révén a gazdaság kifehéredne, a becsületes gazdák pedig fellélegezhetnének, hiszen többé nem kellene árversenybe szállniuk a feketepiacról származó, adómentesen beáramló áruval. A megoldás tehát továbbra is a kettősségben rejlik: élvezni az uniós források biztonságát, de közben olyan belső adókörnyezetet teremteni, amelyben nem a csalás, hanem a tisztességes munka és a szakértelem a siker egyetlen útja.
