Történelmi előzmény
A XIX. század közepére végleg leáldozott a jobbágyságot robotra hajtó majorságok kora. A földesúri birtokok szerkezete és működése gyökeresen átalakult: a feudális kötelezettségek helyébe szerződéses munkaviszony, elszegődés lépett. A korábbi jobbágyot ekkortól már béresként, cselédként, esetenként napszámosként alkalmazták – legalább egy teljes évre, gyakran természetbeni juttatásokkal, lakhatással és istállóval együtt. A nagybirtok immár nem hűbérbirtokként, hanem tőkés nagyüzemként kezdett működni. A gazdálkodás hatékonysága, a piacra termelés és a modern agrártudomány alkalmazása határozta meg a mindennapokat. Így született meg a századvég magyar uradalma: egy letűnt világ formáiban továbbélő, de szellemét tekintve már a polgári kapitalizmus felé nyitó gazdasági organizmus.
A kor arisztokráciája – élén az Esterházy, Károlyi, Zichy családokkal – kimondva-kimondatlanul presztízskérdést csinált abból, hogy uradalmai mintagazdaságként működjenek. Nem csupán birtokot vezettek, hanem példát kívántak mutatni: a mezőgazdaság tudományos alapú szervezése, az új gépek bevezetése, a korszerű vetésforgók és állattenyésztési módszerek alkalmazása egyfajta társadalmi rangot is kifejezett. Egy jól működő uradalom a főúri becsület része volt – éppúgy, mint egy díszszemlén feszítő huszárezred vagy egy külföldi diplomáciai siker.
Tekintélyt parancsoló területek
Ha az ember az Alföldön vagy az Érmelléken, a Dunántúl lankás dombjain, netán az erdélyi völgyek szelíd ívén keresztül utazott 1890 táján, nem paraszti gazdaságok mozaikos világa bontakozott ki előtte, hanem a magyar nagybirtok, az uradalom (legalább 1000 katasztrális — vagy kataszteri — hold, azaz minimum 575 és fél hektár) kimért és tekintélyt parancsoló rendje. Olyan általában összefüggő birtoktest volt ez, amelyről a gróf, a báró vagy a hajdani katonatiszt fia nem úgy beszélt, mint saját tulajdonáról, hanem mint örökölt kötelességről.
A XIX. század végének magyar uradalma több volt, mint termőföld. Közigazgatási egység, mezőgazdasági üzem, társadalmi szervezet – egyben. Átlagban 1000–5000 katasztrális holdas tömbök, melyek részint erdőt, rétet, szántót, szőlőt, halastavat öleltek. Sokatmondó adat, hogy az ország földjeinek 46%-a tartozott ezekhez az uradalmakhoz. Több, mint Németországban (24%), jóval több, mint Franciaországban (20%). Csak az angol lordok szigete előzött meg bennünket (80%), de ott a föld közel sem termett úgy, mint nálunk.
Egy-egy uradalom belső életét szinte egy hadtest fegyelme és rendje jellemezte: cselédek, béresek, kulik, tisztartók, ispánok, majorosok, a kastélyhoz tartozó főagronómus és gazdasági írnok – mindenkinek megvolt a maga helye, ahogy az ekevasnak is a barázdában.
Jól átgondolt művelés
Az uradalmak nemcsak birtokolták, de tervezték is a természetet. A földművelés kezdeti időszakában a vad talajváltó (parlagoló, legelőváltó) rendszert alkalmazták. Vagyis addig műveltek egy területet, amíg az ki nem merült, majd újat törtek fel helyette. Az egyre korlátozottabb földterület azonban idővel kikényszerítette a földek észszerűbb kihasználását. A kezdeti időkben a kétnyomásos művelés terjedt el, melyben a földeket két részre, nyomásra osztották: az egyikbe gabonát vetettek, a másik ugaron maradt, itt legeltették az állatokat. Az ugar volt a tulajdonképpeni „nyomás”, amely során az ugart a legelő állatok megtaposták, megnyomták – és természetesen trágyázták is. Az ugar nem műveletlen földet jelentett, azt többször is felszántották, előkészítették a következő évi vetésre.
A kétnyomásos gazdálkodást aztán idővel kiszorította a háromnyomásos földművelés, amelyben a földet három egyforma részre osztották fel. Az első részbe ősszel gabonát (búzát, rozsot), a másodikba tavasszal árpát, zabot vagy zöldséget (babot, borsót, lencsét) vetettek, a harmadik nyomást pedig ugaron hagyták, vagyis pihentették. A vetéstervet évente változtatták, ezáltal megmaradt a talaj termőképessége.
Példás vadgazdálkodás
Az uradalmak nemcsak a mezőgazdaságban mutattak példát, hanem a vadgazdálkodásban és a vadászat kultúrájában is európai színvonalat képviseltek. A tatai, gesztesi vagy éppen a Kárpátok sűrű erdejei bővelkedtek gímszarvasban, vaddisznóban, fácánban. Nem véletlen, hogy a magyar főurak nagyszabássú vadászatokat rendeztek, melyeken német, osztrák, angol vendégek is rendszeresen részt vettek. Ezek az események nem csupán pompás társasági alkalmak voltak, hanem az uradalom jó hírét is öregbítették: a sűrű, jól karbantartott erdők, a szakszerűen etetett és védett vadállomány, a fegyelmezett hajtók és a fegyelmezett ebek rendről tanúskodtak.
A szelíd gazdálkodás eltűnése
Visszatérve a szántóföldekre, a gépek lassan, de biztosan beléptek a munkába. Nem volt még tömegesen traktor, de az eke mellett volt borona, vetőgép és volt ló, amely szügyhám alatt többre volt képes, mint egy ökör.
Egy ilyen nagybirtok nem csak dolgoztatott, hanem éltetett. A kastély körül volt a magtár, a pálinkafőzde, a cselédház, a tanya, a kocsiszín, az istálló. A béres családoknak szállás, étel, néhol iskola is jutott.
Ez a világ nem volt már feudális, de kapitalista se igazán – egy külön világ volt. Magyar világ, amelyben a kard nyomán jött a kasza. A XX. század már nem a szelíd gazdálkodás, hanem a gépek, a háborúk és az erőszakos kollektivizálás korszaka lett. A XIX. végén azonban még hitték, hogy a föld a jövő, és hogy az, aki uradalmat vezet, nemcsak gazdag ember, de előkelő szolgája is a nemzetnek. Mert a föld mindenkit megmért – és csak azt tartotta el, aki méltó volt rá.
*****
Az 1962-ben készült fényképen látható kiskastély tetején valóban a ‘FENÉK’ felirat szerepel – de nem tréfából, hanem mert így hívták a Festetics-uradalom egyik fontos telepét: Fenékpusztát. A telephely ma egyike a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. által szépen felújított kevés megmaradt majorságnak.
