Bartha Miklós (1848–1905) a dualizmus kori magyar közélet egyik legkiválóbb tollú publicistája és erkölcsi érzékenységű gondolkodója volt. Jogászként, országgyűlési képviselőként és íróként egyaránt tevékenykedett, de legnagyobb hatását társadalmi igazságtalanságokat feltáró, szenvedélyes hangú publicisztikáival gyakorolta.
Egán Ede barátja és szellemi harcostársa emlékére írta meg Kazár földön című útinaplóját, amely 1901-ben jelent meg Kolozsvárott. Az alábbi részlet ebből a kötetből származik, s „A FELESMARHA” címet viseli. A fejezet nyitó hasonlata – a hangya és a levéltetű kapcsolatáról – megrázó allegóriája annak az együttműködésnek, amely a századfordulón az uzsorás kereskedők és a falusi nép nyomorúságos kiszolgáltatottsága között kialakult.
A szöveg különösen figyelemre méltó, mivel 1898-ban kezdte meg működését az a szövetkezeti hálózat, amely később „Hangya” Országos Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet néven vált ismertté. E köré szerveződött a nevében jól csengő „felesmarha-rendszer” is, melynek célja az volt, hogy a pénz nélküli, földművelésre szorított ruszén és magyar parasztságot árutermelésre kényszerítse – olyan feltételekkel, amelyekből valójában semmi nyereségük nem származhatott.
Ez a fejezet mára egy több mint 125 éve felállított, tudatosan kiépített gazdasági mechanizmust világít meg: egy rendszert, amely fokozatosan elszívta a kárpátaljai parasztság munkaerejét, jövőjét és méltóságát.
A FELESMARHA
A rózsának, valamint a körte-, szilva- és almacsemetének frissen hajtott leveleit gyakran ellepi a hamuféreg. Ez a támadás olyan tömegekben történik, hogy a levélzet összezsugorodása és elsorvadása kikerülhetetlen. De a hamuféreg – szamár. Mikor a megrohant levél életnedveit kiszívta: eszét, erejét, életrevalóságát elveszti. Ott marad a haldokló levélen tétlenül. Azt hiszi, hogy azon a levélen kívül nincsen számára hely, s neki együtt kell meghalni a pusztuló levéllel. Csakhogy a hangya nem szamár.
Tudni kell, hogy a levélnedv a hamuféreg organizmusában édes mézgává változik át, melyet a féreg önmagából kiizzad. Ezt az izzadmányt a hangya bolondulásig szereti. Nagy utakat tesz meg érette. Kész a csemete tövében egy másik hangya nemzetséggel miatta élethalálra csatázni. Nekimegy a legsimább fakéregnek is. Sőt, ha krétagyűrűkkel még simábbá teszi az ember a kérget, akkor is nekimegy, visszahull sokszor, de újra kezdi a mászást. Szédületes bukfencekben esik le, de az ő nyaka nem törik ki. Összeszedi az ismert hangyaenergiát és addig kapaszkodik, míg apró, finom, hegyes körmöcskéivel lépcsőt váj a sima felületen. Ezen a mikroszkopikus lépcsőn, miként egy Jákob-lajtorján, hatol fel a hangyakaraván a mézgás mennyországba.
A szívós és harcias hangyasereg megérkezése a hamuféreg tömegében egyáltalában nem okoz sem félelmet, sem megdöbbenést. A hangya nyalogatni kezdi a féreg hátát, potrohát. A féreg tűri vidáman, mert olyasmit érez, mint a cserepes malac, mikor vakarják. Mikor fogy a mézga, akkor az okos hangya belátja, hogy voltaképpen a levél életnedve fogyott el. Ott tehát nincs többé mit keresni, mert elkövetkezett a talajkimerülés állapota. Ez az a döntő pillanat, mikor a hangya élelmessége egész mértékben érvényesül.
Ölébe veszi a férget. Jobban mondva fogai közé. De miután nincsenek fogai, tehát a közé a kis harapófogó közé, mellyel oly sokszor megcsípett már mindnyájunkat. A gyöngédség, mit a hangya ebben a döntő pillanatban kifejt, igazán mesteri. Mert a hamuféreg teste hihetetlenül puha és lágy. Felbőre nem is hártya, hanem valami leheletszerű anyag. A harmat nem kényesebb ennél az állatkánál. Legkisebb érintésünkre szétmállik, mint a meleg földre hulló hópehely.
De a hangya úgy tud bánni éles és hegyes csipeszével, hogy az becsületére válnék a legkönnyebb kezű operatőrnek is. Csodálatos óvatossággal csipesze közé veszi a hamu férget, fejét magasra emeli, úgy, hogy csak a négy hátulsó lábán jár és elszállítja egy másik ágra, hol dús legelő kínálkozik. A hamuféreg boldog, mert táplálékhoz jutott; a hangya is boldog, mert fokozott mézgatermeléssel kielégíti nyalánk természetét.
Látható ebből, hogy a hamuféreg a hangya haszonállata; kevés híján tejelő tehene. A hangya gondoskodik a féreg táplálékáról, s a féreg mézgát izzad a hangya számára. Egészben véve itt egy üzleti viszony megy végbe, melyben a hangya nyer, a hamuféreg pedig nem károsodik. Mikor nekem a felesmarha-rendszert magyarázni kezdték, azt hittem, hogy itt az élelmes kazár az élelmes hangya szerepét viszi. Nyer az üzleten, de a rutén-féreg sem jár rosszul.
Úgy hittem ugyanis, hogy a kazár átadja marháját a ruténnak. Ha ökörtinó: akkor a rutén igazzá; ha tehén: akkor feji és borjúztatja. Eközben gondját viseli, élelmezi. Ha aztán nyereséggel adják el, ami biztos, mert a tinóban nő a pénz a test gyarapodásával; a tehénnek pedig szaporulata van: akkor a nyereség fele a marhatartó ruténé, a másik fele a marhatulajdonos kazáré.
Ha így volna: becsületes üzlet volna. Ez esetben a rutén pajtája takarékpénztár volna a kazár tőkére nézve. A kazár kamathoz jutna eladáskor és tőkéjét is visszakapná. A rutén gondját és élelmezését pedig födözné a barom munkája vagy tejhozama, s fáradozását megfizetné az elért nyereség felerésze. De ha mélyebben tekintünk a felesmarha-rendszer főkönyvébe, akkor ezt találjuk:
A kazár földet kínál a ruténnak feleművelésbe. A rutén vállalná, de nincs marhája. A kazár igavonó barmot is kínál, de csak úgy, ha a rutén a termés kétharmadát adja át neki. Ilyenformán a rután nem feles lesz, hanem harmados. A rutén ezt is vállalja, mert valami így is csak marad, s mert munkáját csak így értékesítheti.
Ekkor a kazár megvásárolt két ökörtinót 80 Ft-on. A baromcédulába beírat 120 Ft-ot, s ezen az alapon átadja a tinókat a parasztnak 120 Ft-ba. A paraszt betanítja a tinókat; jármazza, gondozza, élelmezi. A tinó nő, gyarapszik, értékesedik. Kétévi tartás után elhatározza a kazár az ökrökké fejlődött tinók eladását. Előre megegyezik egy másik böllérrel 160 forintban; aki aztán a rutén jelenlétében 140 Ft-ot fizet az ökrökért.
Így aztán a paraszt kapja a 120 Ft fiktív vételár és 140 Ft fiktív eladási ár között való különbség felerészét, vagyis 10 Ft-ot. A kazár pedig kapja a 80 Ft effektív vételár és a 160 Ft effektív eladási ár között való különbséget – a parasztnak jutott 10 Ft híjával. Vagyis a kazár kap ezen feles üzletből 70 Ft-ot, a rutén 10 Ft-ot. A kazár befektetett 80 Ft-ot. Két év múlva visszakapta a tőkét és még 70 Ft kamatot.
Azonban az üzletnek még sok ága-boga van. A paraszt arra is kötelezi magát, hogy a felesmarhával hetenkint egy iganapszámot tesz a kazárnak. Két év alatt 104 fuvarnap. Tehát 104 forint. A befektetett 80 forint tőke után ez már 174 Ft kamat. Még itt se álljunk meg.
A dolgok megítélésénél soha se feledjük, hogy a rutén nép a saját termését márciusig fölemészti. Ezen időtől szeptemberig, tehát fél éven át, mindig és mindenki a boltból él. A boltos pedig a kazár, aki felesmarhát adott a ruténnek.
A felesmarha üzleti fonál. Aki felesmarhát tart, annak – bizonyos mértékig – nyílt számlája van a kazárnál. Ez a kontó a leendő fele nyereség terhére íratik. Mikor aztán osztozkodásra kerül a dolog: kisül, hogy a parasztnak járandó nyereség csak április végéig futja a számlaterhet, s hogy a nem födözött négy hónapi számla legalább is 20 forint. Ahelyett tehát, hogy tíz forint készpénzhez jutna a paraszt, ahelyett még 20 Ft tartozása van. Bátran feltehető, hogy a számlában forgó árucikkeket 50 százalékkal forgatja a kazár. Tehát az a 30 Ft-os számla ránézve legalábbis 15 Ft hasznot jelent. Ilyenformán ezt is a 174 Ft-hoz kell csatolni, s így a nyereség 189 Ft-ra rúg.
Egyébiránt számszerű adatokkal nem is fejezhető ki ez az üzlet. Mert a vásár előtt négy héttel a kazár megtiltja a felesmarha igázását és megköveteli a legjobb gondozást és etetést. Ha nincs a parasztnak jó minőségű takarmánya, rákényszeríti, hogy tőle vásároljon szénát, vagy lóherét, s gyakran még darát is. A paraszt nem tiltakozik, mert hiszen terrorizálva van, és különben is bizakodik, hogy a kövér marha után nagyobb lesz az ő nyeresége is. A kazár pedig uzsoraárban ad túl a takarmányán. Ha ezt is számításba akarjuk venni: akkor a kazár nyeresége logaritmusok segítsége nélkül ki sem mutatható.
Aki felesmarhát tart, annak a sorsa meg van pecsételve. A felesmarha szüli a hitelt, a hitel szüli a kontót, a kontó szüli a váltóadósságot, a váltóadósság a pört, a pör a végrehajtást, a végrehajtás a legsötétebb rabszolganyomort. Ha balsorsot akarsz megelevenülve látni, menj a ruténok közé. Ott látni fogod, hogy a Rákóczi hű kurucai s a Kossuth jó honvédei miként lesznek földönfutó koldusokká. A termőtalaj java része már kazár kézen van.
A marhalétszám pedig így oszlik meg a kazár és a bennszülött között. Volócon van a kazárnak 226 darab, a ruténnak 122; Rosztokán a kazárnak 74, a ruténnak 10; Laturkán a kazárnak 150, a ruténnak 61; Rákócziszálláson a kazárnak 150, a ruténnak 46; Kotilnicán a kazárnak 70, a ruténnak 16; Veklimán a kazárnak 65, a ruténnak 16; Hanykovicán a kazárnak 229, a ruténnak 33 db. Holott hatszor annyi rutén van, mint kazár.
Itt végzetes kisajátítási művelet van folyamatban. Ez a nép csak azért szabadult fel a Rákóczi-féle uradalomnak jobbágyi kötelékéből, hogy a kazárok igájába kerüljön. Életfonala kétségbeejtő hurok a kazárok kezében. Minden mozdulatánál kazárba ütközik ez a nép. Ha fuvarozni akar: kazár a szállító; ha legelőt akar bérelni: kazár a bérlő; ha útmunkát keres: kazár a vállalkozó; ha kőfejtésnél dolgozik: kazár a munkaközvetítő; ha pénzre van szüksége: kazár a hitelező; ha lisztet, dohányt, sót, bocskort, kaszát akar venni: kazár a boltos; ha panasza van: kazár a falubíró tanácsadója.
Alsó-Vereckén, de egyebütt is, az uradalom és az állami és törvényhatósági közegek nyáron a parasztnak 70 krajcár napszámot fizetnek és még pálinkát is adnak kétszer. Ugyanakkor a kazár 30 krajcárt fizet. A téli napszámot alig is merem leírni. Ilyenkor a kazár egy kubik öl tűzifa felvágásáért ad a parasztnak egy 3 krajcáros pakli dohányt. Sem többet, sem kevesebbet. El sem hinném, ha nem komoly emberek mondták volna igen komolyan és igen szomorúan.
