2025. április hónap bejegyzései

Szemveszteség a betakarításban

Búza aratása két kombájn és egy mezőgazdasági vontató

Múlt és jelen, a mérés kulcsfontossága

A gabonatermesztés egyik kevésbé látványos, de meghatározó kérdése, hogy a megtermett termés mekkora hányada kerül ténylegesen a tárolóba. A veszteségek mérséklése ma már nemcsak technikai lehetőség, hanem gazdasági és ökológiai szükségszerűség is.

Mit nevezünk szemveszteségnek?

A szemveszteség a betakarítás során elvesztett szemtermés összefoglaló neve. Fontos azonban elkülöníteni egymástól a különböző típusokat, hiszen eltérő okokra és technológiai szintekre vezethetők vissza:

  • Túlérésből adódó természetes veszteség: a kalászból vagy csutkáról már a kombájn érkezése előtt kihullott szemek, amelyek gyakran időjárási vagy érettségi okokból hullanak a földre.
  • Pergési veszteség: a kombájn áthaladásakor, a vágóasztal előtti rázkódás vagy a megkésett betakarítás következtében kipergő szemek.
  • Cséplési veszteség: a kombájn cséplő- és rostaszerkezetének nem megfelelő beállítása miatt nem leválasztott vagy ki nem tisztított szemek, amelyek a szalmával együtt visszakerülnek a talajra.

A gyakorlatban ezek a veszteségtípusok nehezen különíthetők el teljesen egymástól, ám mérésük és minimalizálásuk kulcsfontosságú az eredményes gazdálkodásban.

A korai felismerés eszköztára: természetes indikátorok

Mielőtt mérőműszerek léteztek volna, a veszteségre az emberi megfigyelés és a természet adott visszajelzést. Az őszi vetésű kultúrák után a tarlón galambok és verebek tömegei jelentek meg, ha számottevő mennyiségű szem maradt a felszínen. Ugyanilyen árulkodó jelenség volt az aratást követő hetekben megjelenő árvakelés – amikor a kihullott magok nedvességet kapva kicsíráztak.

A madármozgás és az árvakelés még ma is hasznos információkat ad a gépbeállítások hatékonyságáról, különösen kisebb üzemekben vagy kézi ellenőrzésre hagyatkozó gazdaságokban.

Mérés kezdetben: tálcák, lapátok, statisztikák

A múlt század közepén a szemveszteség mérése fizikai mintavételen alapult. A kombájn mögött húzott fém- vagy vászontálcák gyűjtötték a kihullott szemeket, amelyeket a tarlóról összegyűjtve szitálással és súlyméréssel értékeltek.

A módszer időigényes és pontatlan volt, de a hetvenes-nyolcvanas évek üzemi szintjén már segítette az üzemi átlagok és normatívák kialakítását.

Elektronikai korszakváltás – az érzékelők megjelenése

A nyugat-európai gyártók – köztük a CLAAS, John Deere és Case IH – a nyolcvanas évek végén kezdték beépíteni kombájnjaikba az első elektronikus szemveszteségmérő modulokat. Ezek a rendszerek érzékelőlemezekkel figyelték a cséplő- és rostaszekrényből kihulló anyagot, és valós időben jelezték a veszteség szintjét a gépkezelőnek.

A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen fejlesztett rendszerek egy része akusztikus szenzorokkal kísérletezett, amelyek a lehulló szemek koppanásának gyakoriságából következtettek a veszteség mértékére.

A XXI. század: intelligens optimalizálás

A legújabb generációs betakarítógépek – például a CLAAS CEMOS vagy a John Deere Combine Advisor rendszerei – már nemcsak érzékelnek, hanem javaslatokat is tesznek a gépbeállítások módosítására, sőt, egyes esetekben automatikusan el is végzik azokat.

Egy ilyen rendszer figyelembe veszi a:

  • termény típusát és nedvességtartalmát,
  • haladási sebességet,
  • cséplődob és rotor fordulatszámát,
  • szélsebességet és rostalégáramlást.

Eredmény: akár 5–10%-kal nagyobb hasznosítható termés, és jelentősen csökkenő tarlóveszteség.

Összegzés – A láthatatlan gazdasági tényező, ami ma már mérhető és így beállítható

A szemveszteség korábban csak következtethető, ma már pontosan mérhető és kezelhető adat. A korszerű mérőműszerek nemcsak a veszteség minimalizálását, hanem a géphasználat és az üzemanyag-felhasználás optimalizálását is szolgálják.

A mezőgazdaság digitális korszakában a mérhetőség a megtakarítás záloga – és a termőföld iránti tisztelet az „aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli” bölcsességen keresztül érvényesül.

Felhővetés – az időjárás szabályozásának ígérete és valósága

Felhő felülről, repülőgépről nézve

„Aki irányítani tudja az időjárást, az uralhatja a világot!” – Teller Ede már 1958-ban figyelmeztetett.

Képzeljük el, hogy egy gombnyomással esőt fakasztunk vagy napsütést rendelünk a veteményesünk fölé. Sci-fi? Talán nem is annyira. A 20. század egyik legnagyobb magyar tudósa, a hidrogénbomba atyja, Teller Ede már 1958-ban az amerikai szenátus előtt kijelentette:

„Biztosabb vagyok abban, hogy eljutunk a Holdra, mint hogy megváltoztatjuk az időjárást, de az utóbbi egy lehetőség. Nem lennék meglepve, ha sikerülne öt év alatt, de akkor sem, ha a következő ötvenben sem jönne össze.”

Teller szerint aki képes lesz irányítani az időjárást, az lehet a világ ura. Ezt az összefüggést szerencsére más országok is gyorsan felismerték, így már a nyolcvanas évekre nemzetközi egyezmények születtek az időjárás katonai célú bevetésének tiltására.

Mi is az a felhővetés?

A felhővetés, más néven felhőmagvasítás, egy olyan mesterséges eljárás, amely során különböző anyagokat – leggyakrabban ezüst-jodidot – juttatnak a légkörbe, hogy serkentsék a felhők csapadékképződését. A cél: hó vagy eső kiváltása, vagy a jégeső mérséklése.

Bár az eljárás elsőre egyszerűnek tűnhet, valójában igen összetett: megfelelő típusú, elegendő nedvességű felhőkre, valamint optimális hőmérsékleti és szélviszonyokra van szükség a sikerhez. Ráadásul nehéz pontosan megállapítani, hogy egy adott csapadék természetesen hullott, vagy valóban a beavatkozás eredménye volt.

A technológia történeti háttere

Az első publikus felhővetéses kísérletek 1946-tól indultak, Schaefer és Vonnegut úttörő munkái nyomán. Az Egyesült Államokban az 1950-es évektől kezdve a vízkészlet-gazdálkodók felfigyeltek arra, hogy a téli hegyvidéki felhőrendszerek magvasítása növelheti a hótakaró mennyiségét – ezzel pedig az olvadékvizek révén több víz juthat az ivóvízellátó és mezőgazdasági rendszerekbe.

A technológia fejlődése – mint a számítógépes modellezés, légi radar és meteorológiai hálózatok – jelentős mértékben javította a folyamat megértését, de a felhővetés hatékonyságáról továbbra sincs teljes tudományos konszenzus. A 2003-as amerikai Nemzeti Kutatási Tanács például így fogalmazott:

„Még mindig nincs meggyőző tudományos bizonyíték a szándékos időjárás-módosítási erőfeszítések hatékonyságára.”

Globális gyakorlat és eredmények

Ma már a világ több mint 50 országában működnek időjárás-módosító programok, például:

  • Kína 2025-ben az ország több mint 5 millió km²-es területén kívánja alkalmazni a technológiát. (Megjegyzendő, hogy már a 2008-as pekingi nyári olimpiai játékok előzetes sajtótájékoztatóján arra az amerikai újságíró által a szabadtéri helyszínnel kapcsolatban feltett „És mi lesz ha esni fog az eső?” kérdésre az volt a határozott válasza a rendezőknek, hogy: „Nem lesz eső.”, és nem is esett.)
  • Ausztráliai kísérletek akár 14%-os csapadéknövekedést is kimutattak.
  • Az Egyesült Államokban néhány százaléknyi növekedést regisztráltak.
  • Magyarországon 2018 óta sikeresen működik az országos jégelhárító rendszer a mezőgazdasági károk mérséklésére.

Fontos megjegyezni, hogy az alkalmazott és légkörbe bekerülő ezüst-jodid bár ezüstionokat tartalmaz, amelyek nehézfémként potenciálisan mérgezőek lehetnek, a jelenlegi technológiával kijuttatott mennyiség olyan csekély, hogy csak rendkívül érzékeny műszerekkel mutatható ki a környezetben.

Összességében elmondható, hogy a felhővetés nem csodafegyver, a vízhiányos régiókban és a mezőgazdaságban kézzelfogható segítséget jelenthet.

Az időjárás-módosítás továbbra is vitatott és fejlesztés alatt álló tudomány, de Teller jóslata részlegesen valóra vált – ha nem is az uralom, de legalább a befolyásolás szintjén.

A besztercei szilvapálinka esszenciája

besztercei szilvafa érett gyümölcsökkel

Minden gyümölcsnek van egy rendeltetése, egy sorsa, amelyet a teremtés hajnalán írtak a csillagokba. Az alma a tudásé, a szőlő a misztériumé, de a szilva – ó, a szilva! – a lélek tükréé. Mert mit ér a szilva, ha nem válik tűzzé? Mi végre a sötétkék bársony, ha nem lobban belőle aranyló láng?

A besztercei szilva nem csupán gyümölcs. Ő az érettség, a beérés, a derűs elmúlás és a boldog újjászületés szent edénye. Édes húsa, sűrű mézessége már önmagában is ének, de igazi küldetését akkor teljesíti be, amikor a földi testjéből kiszabadul a veleje, s lepárlás után egyetlen átlátszó cseppben ott remeg az egész nyár, az egész ősz, az egész emberi lét értelme.

A besztercei szilva pálinkája nem aperitif. Több annál. Kinyilatkoztatás. Olyan, mint a bölcsek mondatai: egyszerű, világos, mégis mély. Aki tiszta szívvel issza, annak megnyílik a világ. Ott van benne a hajnal harmata, az alkony árnyéka, a föld ereje és az ég simogatása. Egy korty, és mintha a Teremtő maga szólna hozzánk: „Itt vagy ember. Itt vagy, ahol lenned és ízlelned kell!”

A besztercei szilvapálinka karaktere páratlan. Illata egyszerre idézi a nap érlelte gyümölcsök lágyságát és a föld mélyéről felszálló, hűs hajnalok frissességét. Az első korty aromája mély és gazdag, a szilva természetes édessége harmonikusan találkozik a fahéj és a mandula finom ízével. Nem csupán egy ital ez – minden cseppjében ott rejlik a hagyomány, a föld szeretete és a parasztemberek generációkon át őrzött és mára a mesterek átal tökéletesített tudása.

Mert a pálinka nem részegségre való, nem felejtésre, nem tompításra. Ellenkezőleg: ébreszt. Ahogy a tűz tisztít, úgy a pálinka is megvilágosít. Ezért kell tisztelettel, áhítattal és mértékkel inni. És ha a besztercei szilva pálinkáját emeljük ajkunkhoz, tudjuk, hogy nem csupán egy pohár italt tartunk a kezünkben, hanem az élet sűrített eszenciáját.

Igyunk hát, de úgy, hogy minden korty a létezés ünnepe legyen. Hagyjuk, hogy a tüzes nedű átjárja minden porcikánkat, és megérezzük benne az időtlenséget, a hagyományt, a magyar föld igazi zamatát.