2025. február hónap bejegyzései

Védelem vagy állati átverés? – Állatvakcinázás, amiről nem beszélnek

Newcastle-betegségben szenvedő tyúk

Vakcinahisztéria vagy valós veszély? – Az állatállományok mérgezése és a Kennedy-hullám

Az Egyesült Államokban Robert F. Kennedy Jr. nevével fémjelzett vakcinakritikus mozgalom egyre nagyobb teret hódít, és sokan reménykednek benne, hogy ez a hullám végre eléri az állatgyógyászatot is. Mert míg az emberek egyre inkább megkérdőjelezik a kötelező oltások szükségességét, addig a házi kedvenceken túl az állattenyésztésben is a vakcinázás szinte vallásos dogmává vált – anélkül, hogy bármilyen valódi, tudományos alapon nyugvó, kontrollált kísérlet bizonyítaná az oltatlan állatok teljes pusztulását vagy a vakcinák hosszú távú hasznosságát.

A sok közül egy példának felhozva, Magyarországon a 163/2009. (XI. 27.) FVM rendelet szabályozza a Newcastle-betegség elleni vakcinázást a baromfiállományok számára, ám amikor mélyebbre ásunk, hamar kiderül: egyetlen tudományos kísérlet sem igazolja, hogy egy teljesen oltatlan állomány kihalna. A legtöbb „tanulmány” kizárólag a vakcinák közötti hatékonysági különbségekre koncentrál, mintha a tyúk eredendően vakcinázásra teremtetett volna. Ki áll ezek mögött? A válasz nem meglepő: a globális vakcinagyártók és azok iparági szövetségesei.

Miközben az állatjólétre hivatkozva indokolják az állatok tömeges vakcinázását, kevesen beszélnek arról, hogy a valódi állatjólét nem azt jelenti, hogy rendszeresen mesterséges anyagokkal bombázzák az állományokat. Az antibiotikumokkal és vakcinákkal kezelt állatok húsa messze nem olyan tiszta és természetes, mint a kezeletlenül egészségesen felnevelt társaiké. Egyre több kutatás bizonyítja*, hogy a beoltott állatok szervezetében maradványanyagok találhatók, amelyeket a fogyasztók minden egyes falattal magukhoz vesznek.

Egy másik fontos kérdés a vakcinázás gazdasági vonzata. Az állattartók számára nemcsak a vakcinák ára jelent terhet, hanem azok mellékhatásai is. Az említett rendelet 4. § (1) szerint a Newcastle-betegség elleni immunizálás költsége, valamint a vakcinázás hatékonyságának ellenőrzése céljából végzett mintavétel és vizsgálat költsége az állattartót terheli. Az oltástól elhullott állatok, a csökkent termelési teljesítmény, az oltások okozta stressz – ezek mind olyan további költségek, amelyek a vakcinázás közvetett terheit növelik. Ehhez képest egy egészséges, természetes immunitással rendelkező állomány fenntartása hosszú távon sokkal fenntarthatóbb és költséghatékonyabb lehetne.

Ha az oltások valóban nélkülözhetetlenek lennének, akkor egy kontrollált kísérletben egy teljesen oltatlan állomány az utolsó egyedig elpusztulna, míg egy vakcinázott populáció tökéletesen fennmaradna. Mégsem találunk ilyen adatokat. Vajon miért? Talán mert az eredmények nem szolgálnák a vakcinagyártók érdekeit? Az iparág számára kényelmesebb fenntartani a félelmet és a kontrollt, mint valódi, független kutatásokat végezni.

Ahogyan Kennedy mozgalma egyre erősödik az Egyesült Államokban, úgy egyre több kérdést vetnek fel az állattenyésztésben alkalmazott vakcinák szükségességéről is. Vajon eljön az idő, amikor a gazdák és fogyasztók is tudatosabb döntéseket hoznak, és nem engednek a vakcinaipar félelemkeltő propagandájának? Egy biztos: ideje, hogy végre nyílt és elfogulatlan vita induljon erről a globális kérdésről.

A határ hősei

Traktoros egy piros traktorral vetéselőkészítő műveletet végez a határban

A föld hideg volt hajnalban. A pára alacsonyan ült meg a környéken, a gép motorja komótosan melegedett. A traktoros gondosan begyűrte nadrágszárait a bakancsba, végignézett még egyszer a traktoron és vontatványán, majd a teli hűtőtáskával beugrott a fülkébe. Keze biztosan fogta a kormányt. Tudta, hogy hosszú nap vár rá.

A munka nem a földeken kezdődik, hanem jóval előtte. A traktoros ellenőrzi a folyadékszinteket (üzemanyag, olaj, hűtővíz), a gumiabroncsot és pásztázó tekintetével kiszűr minden rendellenes dolgot. Ha valami nincs rendben, megoldja. Nincs kifogás, nincs halogatás. A gépnek mennie kell. A föld nem vár, az időjárás nem könyörög. Egyetlen hiba, és az egész szezon oda.

A karbantartás napi rutin. Zsírzás, ékszíjak, csapágyak, apróbb javítások. Minden mozdulat számít. Egy pillanatnyi figyelmetlenség, és megáll a föld művelése. Akkor pedig nincs más hátra, mint szerelni a porban, izzadságban, napszúrásban. De ezt ők tudják. Ezért vannak ott, ahol kell.

A jó traktoros nem kapkod. Pontosan tudja, mit csinál. Ha tolatni kell a vonószemre, egyetlen mozdulat. Ha csavart kell oldani, ránéz és már nyúl is a megfelelő kulcsért. Tévedés nincs. Ha tizenhetes, akkor tizenhetes van a kezében, utoljára kezdő korában volt tizenkilences vagy tizenhatos.

A traktorosnak sok mindenhez kell értenie. Gépészmérnök, ha a motor meghibásodik. Agronómus, ha a talaj állapotát kell felmérni. Villanyszerelő, ha egy kábel elszakad. Lakatos, ha egy alkatrészt ki kell cserélni. Kovács, ha egy törött fémalkatrészt újra kell alakítani. Hegesztő, ha egy törést hegesztéssel lehet javítani. Egyedül dolgozik, nincs külön ember minden problémára.

A döntéseket másodpercek alatt kell meghozni. Ha a föld kemény, ha az eső sártengert csinált, ha az eke akadályba ütközik, a traktoros megoldja. Egyedül van a határban, nincs főnök, nincs szervízes segítség. Csak ő és a gép.

Ha a föld pihen, a traktoros nem. Ilyenkor jönnek a nagy javítások. Flex, fúró, hegesztő, kalapács. A műhely füstös, olajszagú. A kezek megkérgesedtek, a mozdulatok biztosak. Aki nem tud javítani, az nem traktoros. Az csak sofőr.

És ha a faluban elakad egy autó a hóban vagy a busz becsúszik az árokba? Ha egy kivágott fának gyökerestől ki kell jönnie? Akkor is a traktoros az, aki segít. Nem kérdez, nem mérlegel. Megfogja a drótkötelet, beakasztja, és húz.

Ők nem kérnek tiszteletet. Nem beszélnek róla, nem panaszkodnak. Csak dolgoznak. A traktoros szakma nem csupán egy munka – az egy életforma. Egy olyan hivatás, amely hatalmas felelősséggel jár, mégis sokszor méltatlanul kevés elismerést kap. Nem, nem kapnak Kossuth-díjat. Pedig nélkülük nem lenne kenyér az asztalon, nem lenne élelem a boltok polcain. És Kossuth Lajos is, ha még mindig élne, minimum az ámulatával díjazná őket. Hiszen az, amit a munkások tucatjai kemény fizikai munkával végeztek a földeken még a 19. században, azt most egy ember összetett munkája által ki van váltva.

Legközelebb, ha egy traktoros mögött lassítanod kell, gondolj bele. Ő nem szórakozásból van ott. Ő azért dolgozik, hogy legyen mit enned. Becsüld meg! Mert ha ők nincsenek, az élet is megáll.

Tojáshozam legkiválóbb hibridekkel

Fehér, krém és barna héjú tojások

Lassan már kétszáz éve elkezdődött a folyamat, ami a múlt század első felében, különösen a mezőgazdasági kutatóintézetekben és egyetemeken már tudományos szintre fejlődött: a hibrid csirkék céltudatos tenyésztése. Észrevették ugyanis, hogy a különböző fajták keresztezésével jobb genetikai tulajdonságokat lehet elérni, mint az egyes tiszta fajták fenntartásával. Az ún. heterózishatás – amely a hibrideknél jobb termelési mutatókat eredményez – kiemelkedő jelentőségűvé vált.


Az 1950-es évekre a baromfiipar már teljesen átalakult. A gazdák körében egyre népszerűbbé váltak a kereskedelmi hibrid csirkék, amelyek a legjobb tulajdonságokkal rendelkeztek: magas tojáshozam, gyors fejlődés és kiváló takarmányhasznosítás.


Az egyik legfontosabb fajta, amely alapjául szolgált a hibrid csirkéknek, az olasz Livorno fajtából eredő Leghorn volt. A Leghorn eredendően Olaszországból származó fehér színű Livorno tanyasi tyúkokból Amerikában kitenyésztett tyúkfajta. Nevét az olaszországi Livorno városról kapta, mert innen szállították az egyedeket 1835-ben Amerikába, ahol tovább tenyésztették a fajtát. 1870 körül kerültek ismét Európába, immár Leghorn név alatt. Ez a fajta rendkívül közkedvelt lett az intenzív baromfitartásban, mert kitűnő tojóképességgel rendelkezett, megszakítás nélkül, télen is tojt, és viszonylag kevés takarmányt igényelt. A Leghornok fehér tollaikról és energikus természetükről ismertek. A tyúkok évente mintegy 200 db tojást tojnak, ami ennyi idő alatt mind a mai napig tekintélyes mennyiség.


Magyarországon is jelentős erőfeszítések történtek a hibrid csirkék kifejlesztésében és alkalmazásában. Hazánkban a Gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézet jelentős úttörő eredményeket ért el a magyar tyúkok nemesítésében, amelyekkel elsősorban az állami gazdaságokat és termelő-szövetkezeteket látták el. A Gödöllőn nemesített magyar tyúkok átlagos évi tojástermelése 150 darab, testsúlyuk pedig 2–2,5 kg.


A Bábolnai Állami Gazdaság révén pedig 1967-ben bejegyzésre került a TETRA név és piacra lépett a barna és fehér Tetra tojóhibrid és a Tetra-B brojler (húshibrid). A mai napig a különböző piaci igényeket kielégítő fajták (tojáshéj: fehér, krém, illetve barna) születnek minden részletre kiterjedő kézikönyvvel, ami mellé táblázatok és grafikonok szemléltetik egy-egy fajta speciális tulajdonságait.


Ma a legelterjedtebb tojó hibridek még olyan nagyvállalatok által fejlesztett változatok, mint a Lohmann, Hy-Line vagy a Shaver. A Lohmann Brown például híres a magas tojástermelési mutatóiról, rendkívül kiegyensúlyozott természetéről és a különböző tartási rendszerekhez való alkalmazkodóképességéről. Egy tyúk évente közel 300-320 tojást is képes lerakni. Ez a teljesítmény drasztikus javulást jelent a hagyományos fajtákhoz képest.


Bár a hibrid csirkék jelentős sikert hoztak a tojástermelésben, az intenzív tartás etikai és fenntarthatósági kérdéseket is felvet. A ketreces tartás, a genetikai sokféleség csökkenése és a madarak élettartamának lerövidítése mind vitákra ad okot. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre népszerűbbek a szabad tartású és biogazdálkodásból származó tojások, amelyek az állatjólétet is szem előtt tartják.


A tojáshozamra kihegyezett csirkehibrid története a mezőgazdasági innováció és a tenyésztési technológia diadala. Ezek a madarak ma is alapvető szerepet játszanak az emberiség élelmezésében, miközben az állatjóléti és fenntarthatósági kérdések további fejlődést kívánnak. Mivel a hozam már tovább nem igazán fokozható, abban már minden kijött, ami „a csövön kifért”.